Kezdetnek...

Hirosimáról olvasok könyvet: A hamu gyermekeit. ( Tulajdonképpen szeretem a háborús témájú könyveket, de mindegyikben az ember érdekel. Hajdanán a rajzaimban is maga az ember a kis lelki világával foglalkoztatott. Aztán sok ideig azért nem olvastam, mert a testvérem valamilyen minősítést használt az általam preferált könyvek borúsabb hangvételét illetően, ami épp elég volt a pusztító megfelelési kényszeremnek, hogy egy időre magamba fojtsa az olvasást. A testvérem a praktikus, életet gyakorlatban előre mozditó könyveknek a híve.)
Az író, Robert Jungk azt vizsgálta a könyv írása folyamán, hogy a háború milyen lelki nyomokat hagyott a túlélőkben. ( Ugye, mondanom sem kell, hogy erről az időszakról vajmi kevés, illetve valós adat szivárgott ki és maradt fenn, részben a szigorú cenzúra miatt.)
És ebben a könyvben hangzik el ez a rész is:
"...S ez a sokk alighanem megrendítette bennük az egyik legmélyebb emberi ösztönt,azt a vágyat, hogy gyermekeket nemzzenek, szüljenek és bennük tovább éljenek..." . Egy táncosnőt említ előtte, aki egy baleset folytán csontját töri, majd a pikadon élete végéig nyomorékká teszi. És ezzel a nyomorék állapotával alkalmatlannak és érdemtelennek tartja magát életre, szerelemre, barátságra.
Hát... minden nemű súlyosabb katasztrófa és háborús tragédiák élménye nélkül én valahogy így érzem most magamat.
Az önmagammal való szembenézés és ezen az úton való barangolás során nagyon sok mindent átértékeltem az életemben és a közel jövőben még fogok is jó pár dolgot.
Többek közt az emberi kapcsolataimat és rá kellett jönnöm,hogy jó páran,akiket közel hittem, tulajdonképpen akiket a legközelebb hittem, valójában milyen távol vannak. Ez nyilván nem akkor alakult ki,amikor erre ráeszméltem, csak egy mérhetetlenül erős szeretet éhség láncolt voltaképpen a barátság illúziójához. A leszakadás mindig nehéz, de inkább éljek az igazságban, mégha jelen pillanatban üresnek is élem meg, mint egy kacsalábon forgó pusztító hazugságban.