Belépés
Elfelejtettem a jelszavamat

Önpátia

2017-10-06

Szerintem önmagunk felé empátiával és elfogadással viseltetni egy nehéz feladat. Élen járó vagyok e téren,de magam körül is gyakran tapasztalom azt a kegyetlenséget,ahogy önmagunkkal bánunk. Megbocsáthatatlan bűnként viseljük,ha egy megmérettetés nem úgy sikerült,ahogy szerettük volna. Az érem másik oldalát tekintve pedig az is sokszor vagy sokaknak nehéz,hogy ha viszont valamit sikerrel viszünk végbe, hátba veregessük magunkat, belenézzünk a tükörbe és azt mondjuk saját magunknak, hogy: köszönöm! Ugyanakkor,ha egy külső személy vmi kedvünkre valót tesz, mi sem természetesebb,mint megköszönni, respektálni a gesztust vagy erőfeszítést.
Olyan világban élünk vagy én érzékelem magam körül úgy a világ működését, hogy hiba lehetőségeket nem tartalmaz. Nem hibázhatsz! Ezzel az attitűddel mondanom sem kell,mennyi kudarc élményt gyűjtöget az ember, vagy nevezzük inkább kudarc élmények illúziójának, ha valami rögtön nem sikerül az első próbálkozásra.
Sok időbe telt megtanulni,hogy hibázni nem,hogy lehet, de szükség szerű is. Olykor sokkal világosabb és erősebb irány mutató és tanulási felület a hibázás a mindigazonnaltökélyszikláján -csücsülni- és-onnan -bámészkodni állapotnál. Hát igen, a hibázás lehetőségének fel nem vállalásával maradunk a kis langyos, jól megszokott komfort zonánkon belül, egy helyben.
És igenis észre kell venni,hogy nem vagyunk robotok, vannak határaink és vannak pillanatok,amikor azzal teszünk magunkért a legtöbbet,ha egyszerűen csak nem csinálunk semmit egy kicsit!
Mások felé elég könnyen vagyok empatikus, és nagyon szeretném,ha ez szép fokozatosan arányba kerülne azzal az empátiával, amivel magam felé fordulok.
És ha az ember erre magától nem jön rá, a szervezet betegség formájában jelzi, hogy hahó! Figyelj rám jobban! Szükségem van a gondoskodásodra! Az önpátiámra!

Hozzászólások (0)